107. Átírás, részlet

Sziasztok!

A későbbiekben hozok majd egy személyesebb bejegyzést, de most jöjjön az, ami a blog lényege, amivel általában foglalkozni szoktam: az írás.
Említettem már az előző bejegyzésben, hogy elkezdtem a CON-t átírni. Nos, ez még mindig folyamatban van, de van egy csepp problémám is. Még pedig a másik történetem, a Szerelem aláírásra. Ugyanis ehhez is vannak ötleteim, szívesen írnám ezt is. Gondban vagyok, mert nem tudom, mit kéne tennem, melyik lenne a helyes út: CON vagy Szerelem aláírásra? Tényleg nem tudok választani. Mindkettőt szeretem írni, mindkettőt más dolog miatt. Ha valaki tud valami okos ötletet, javaslatot adni, az ordítson!

Mindenesetre hoztam nektek egy kis részletet a CON első fejezetéből. Csak hogy lássátok, kb. milyen stílusban lesz átírva, illetve milyen változások, finomítások lesznek.

*-*

– Már bizonyítottál, ideje hazatérned. Próbálj meg visszaszokni az átlagos emberek átlagos életébe, de soha ne felejtsd el azt, amit tanultál. Amikor eljön az ideje, minden tudásodra és elszántságodra szükséged lesz. Te különleges vagy… nem csak, mint ember, hanem számomra is.
Még mindig a fülemben csengenek ezek a szavak, miközben kibámulok a repülőgép ablakán. A gép elejében ülök, így a szárnyak nem takarják el előlem a kilátást. Pár órával ezelöttig csak a hófehér, habszerű felhőket és a tiszta, világoskék eget láttam, most viszont az úticélom kezd kirajzolódni alattam. Vöröses-barna és zöld szín keveredik egymással, egyelőre csupán egy festővászonra felkent pacára hasonlítanak, amik olyan benyomást keltenek, mintha a művész elvesztette volna a kontrollt a mozdulatai felett, és az ujjai között tartott ecset önálló életre kellve megvalósította a saját akaratát. Ahogy a gép egyre lejjebb és lejjebb ereszkedik, a színek elválnak egymástól, formát öltenek, igazi arcukat tárják a szemem elé. A zöld színek erdőket, mezőgazdasági területeket foglalnak magukba, a barnás árnyalatok a sziklás részeket. Ilyent nem láttam az elmúlt években. Nagyon furcsa újra a szülőhazám felé tartani, arra a helyre, ahol életem első szakaszát leéltem, ahonnét úgy mentem el évekkel ezelőtt, hogy nem tudtam, valaha haza fogok-e térni. Most mégis itt vagyok. Az alattam lévő, egyre inkább formákat öltő városrész, a felhőkarcolók teteje, az utak kacskaringós vonulata mind- mind alátámasztják azt, amit tudok, de még mindig nehezen hiszek el: hazatértem.
A repülő landolása és megállása után az embertömeg már nyomul is a kijárat felé. A turisták izgatottan vágnak be egymás elé, hogy minél előbb magukba szívhassák New York szmogos levegőjét. Nem sietem el a leszállást, pedig egyre hevesebben ver a szívem, ahogy arra gondolok: ismét láthatom azokat a helyeket, épületeket, amiket gyermekkoromban imádtam. A gondolataim ide-oda cikáznak az emlékeim között, hirtelen olyan sok mindent tudok feleleveníteni, amiktől az agyam teljesen megtelik. Nem tudok gondolkozni, vidáman lubickolok az emlékeim tengerében, ahogy egy idős házaspár után haladok a gép hosszú folyosóján. Egy utolsó vigyort sikerül még elcsíptem az jobbomon álló utaskísérőtől, majd az erős napfény arra kényszerít, hogy becsukjam a szemeimet, ezáltal várat magára az érzés, amit az élem táruló látvány fog okozni. Amikor felpillantok, nagyot dobban a szívem. Jól éreztem magamat ott, ahol évekig éltem, de a mostani érzéssel az elmúlt hat évem egyetlen percét sem lehet összehasonlítani. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy hatással lesz rám a hazatérés.
A bőröndjeim körül nincs semmi fennakadás, sikerül hamar összeszednem mindent, ellenőrzik a papírjaim, majd kilépek a kellemesen légkondicionált épületből a forró, júliusi New York-i utcára. Előttem emberek és járművek hemzsegnek, a sárga taxik oldalának dőlve a sofőrök lesik, kinek van szüksége fuvarra, igyekeznek a konkurencia előtt lecsapni az emberekre. Nem sokat gondolkozom, hogy milyen fickóhoz üljek be, a hozzám legközelebb álló indiai férfi autóját választom. A csomagjaim egyik felét odaadom neki, hogy a csomagtartóba tehesse, a másikat viszont magam mellé helyezem a hátsó ülésre.
Nagy a forgalom, lassan haladunk, szinte araszolunk a forróságot árasztó aszfalton. Más talán bosszankodik a dugó miatt, de én élvezem. A szemeimmel falom a város minden apró részletét, az emberek színes tömegét. A tömeg, a forgalom, az égbe nyúló épületek mind olyanok, mint amilyenek az előző lakhelyemen, Japánban voltak, de közben mégis mások.
Az elmúlt hat évet Tokióban töltöttem. Ott jártam iskolába, ott éltem egy olyan ember felügyelet alatt, akit apám azért fogadott fel, hogy vigyázzon rám és faragjon belőlem hozzá méltó utódot. Sok dolgot megtanultam. Nem csak az iskolában a könyvekből, hanem a való életben történő esetekből. Láttam olyant, amit kevés ember lát csak élete során, éltem meg olyan pillanatokat, melyekről más beszélni sem mer. Más emberré váltam, mássá kellett válnom. Egy világban, ahol körülötted minden jéggé fagyott és megdermedt, te sem taszíthatod el magadtól a hideget, hanem a túlélés reményében igazodsz hozzá. Elfogadod, majd egyre inkább a magadénak érzed, míg végül már csak azt veszed észre, hogy a világ, mely nemrég még taszított magától, most úgy vonz, mint méhet a virág, már nem tűnik idegennek, hanem a te saját világodnak.
Az új világomból egyetlen személy hiányzott csak. A testvérem, David. Hat teljes éve nem láttam, hat hosszú éve nem beszéltem vele egyetlen szót sem. Minden kapcsolatomat a múltammal elvágtam, csak a jelenre és a jövőre koncentráltam. Három dologra volt csak szükségem: kalandra, adrenalinra, pörgésre az életemben. Ahogy a jeges, érzelemmentes világ egyre inkább a részemmé vált, úgy feledkeztem el a családomat jelentő ikertestvéremről. Csak akkor gondoltam rá, amikor egy-egy régi emléket felidéztem. Ezekben a pillanatokban szúró fájdalmat éreztem a szívem felől, legszívesebben elsírtam volna magamat minden egyes alkalommal. De nem tudtam sírni… sok éve nem sírtam már.
Boldog vagyok, amiért visszajöhettem, de félek is. Rettegek attól, David mit szól majd ahhoz, ha hat év után se szó, se beszéd beállítok hozzá. Nem merek belegondolni, miket fog a fejemhez vágni. Ha arra gondolok, hogy talán látni sem akar, és nem kér belőlem később sem, a jókedvem egy pillanat alatt elillan. Én csak akkor akarom ezt az életet, ha az egyetlen olyan emberrel lehetek, akit szeretek. Számomra nincs más, csak ő. Ez mindig is így volt. A szüleink sosem törődtek velünk igazán, nevelőnők és dadák gondoskodtak rólunk. David jelentette számomra mindig is a családot. Ő volt az, aki mellettem állt, akivel minden gondomat-bajomat megbeszéltem, aki feltétel nélkül szeretett. Nagyon bánt, hogy egy szó nélkül kellett itt hagynom, hogy azóta sem vettem fel vele a kapcsolatot.

*-*

Valószínűleg a neveknél kis változás lesz, illetve David valószínűleg nem David marad. Mindezt a két D-s nevű fiú miatt változtatom meg, a kavarodás végett. A címet biztosan lecserélem, de még nincs ötletem. 

Csók!