81. Friend... or not?!

Sziasztok, bogyók!

Remélem, mindenkinek jól teltek az ünnepek, és erre a pár napra lenyugodtak a kedélyek, s csak a boldogság mámoros érzése járta át minden porcikátokat. :)

Tudom, hogy nem most, a szeretet ünnepe után kellene ezt a témát a boncasztalra fektetnem, de már nagyon régóta érlelődik bennem ez a dolog, és a hetekben, elmúlt napokban teljesen megérett arra, hogy végre kiírjam magamból a gondolataimat. Ha valakinek ez derogál így rögtön karácsony után, annak ajánlom, hogy ne olvasson tovább. :)

Nos, el is kezdem... Ahogy a cím is mutatja, Barátok vagy nem?! 
Szerintem ez egy olyan kérdés, ami minden emberben élete során nem egyszer és nem kétszer fogalmazódik meg. Mitől barát a barát, és ha már barát, akkor igaz barát?
Mielőtt belecsapnék a lecsóba, szeretném megemlíteni, hogy engem ez a kérdés, nem először talált meg. Mondhatnám, hogy gyerekkorom óta része az életemnek, ugyanis rengeteget csalódtam már az ún. barátokban - persze bennem is csalódtak már, vagyis egy ember, amit azóta is nagyon-nagyon  bánok, és ha lehetne, mindennap bocsánatot kérnék érte.
Na, de vissza a csalódáshoz. Nem tudom, mennyire tűnt fel, de eléggé visszahúzódó vagyok, sokszor csendes, nehezen barátkozom. EZ persze nem mindig volt így, de pont az miatt lettem ilyen, hogy baromi sok barátom nem is volt a barátom. Egyet emelnék csak ki, ami hasonló a mostani helyzethez is. Nem akarok belemenni a részletekbe, így csak a lényeget írom le: volt egy barátnőm, akivel ahogy elkezdtem barátkozni, teljesen kifordultam magamból - a teljesen itt tessék szó szerint érteni -, és semmi sem érdekelt. Bunkó voltam, felelőtlen, és persze azt hittem, hogy ő a legjobb barátnőm, aki megért, és aki mindig mellettem fog állni. Csakhogy nem így lett, és koppantam egy nagyot. Én tartottam a hátam neki mindig, ő meg kaksizott a fejemre. Persze, baromira csalódott voltam, de túltettem magam rajta.
Most hasonló a helyzet. Az ún. barátnőm szarik a fejemre, ha én nem keresem, akkor ő sem. Ez ideig-óráig betudható annak, hogy sok dolga van stb. De hogy mindig? Aha, persze.:) Nekem is sok dolgom van, mégis van arra időm, amire akarom, hogy legyen - köszönöm Évus ezt a bölcsességet, örökké hálás leszek érte. Nem keres, nem érdeklődik, semmi. Még arra sem volt képes, hogy egy Boldog Karácsonyt hozzám vágjon, én meg nem tettem meg, mert baromi kíváncsi voltam, hogy ő felkeres-e. Hát nem keresett. És ezek után nekem édes mindegy már, mit csinál, stb. Ha ő nem törődik velem, én minek tegyem? Tudjátok ez a tipikus, én mindig segítek neki, de neki azok kellenek, akiknek csak akkor volt jó, amikor nincs más.:) Hát legyen csak pótlék, egy rongy, amit akkor használnak, ha nincs más a közelben.

Nos, ezzel a végére is értünk az én beszámolómnak, most nézzük a mitől barát a barát kérdést.:)

Szerény véleményem szerint a barátság ott kezdődik, amikor kíváncsi vagy arra, hogy mi van a másikkal, próbálsz neki segíteni, odatartod a vállad, ha sírni akar, vagy vele nevetsz, ha ő is nevet. Az összetartásról, az egymás iránti feltétlen bizalomról szól az egész. Nem csak akkor van egy barátod, ha éppen szar kedved van vagy boldog vagy, és valakivel meg kell osztanod. Nem, a barátok még akkor is beszélgetnek, ha éppen mindkettejük élete unalmas. Nem csak akkor jut az eszükbe, hogy ott van az a szerencsétlen, ha éppen nem tudna mással beszélgetni. Ha az egész életünk is totális zsákutcába kerül, akkor is ott lesz a barátunk, aki próbál nekünk segíteni - már azzal is, hogy mellettünk áll.
Nemrég Évus világított rá, hogy az olyan emberekkel, akiknek csak néha jut eszükbe, hogy vagy, nem is kell törődni. Persze, tudtam én ezt magamtól, de valamiért szükségem volt talán a tudatra, hogy igenis sok barátom van. Hát nem, nem kell sok barát, elég az a pár, mert ők tényleg mellettem állnak. Ha baj van, ha nincs, jókat beszélgetünk, nevetünk, megértjük egymást.

Ha valaki hasonló helyzetben van, vagy fog kerülni, akkor neki is ezt tanácsolom: engedje el azt az embert, aki nem is igazán kíváncsi rá, aki csak olykor-olykor felbukkan az életében, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan le is lép. Nem éri meg, hogy miattuk rossz kedvünk legyen, vagy akár sírjunk is. Ők lesznek kevesebbek, hogy nem kapják meg a bizalmatokat, a szereteteteket. :)
Már én is eljutottam arra a pontra, amikor nem érdekel, hogy mit csinál, hogy keres-e.
Remélem, hogy lesz alkalma ezt a bejegyzést olvasni, és magára ismerni.:) Nem sértésnek szántam a fentebbi sorokat, csupán a gondolataimat, érzéseimet írtam le, amik szerintem mind jogosak.

Ha valakinek elrontottam volna a kedvét, attól bocsánatot kérek.

Estefelé érkezem még egy bejegyzéssel, ami más jellegű lesz.:)

Chu~