Úgy döntöttem, hogy ma este folytatom az Odaátot, de amíg töltöm nem tudom elfoglalni magam. Ezért úgy gondoltam hozok nektek egy kis ízelítőt a CON mellett készülő írásomból.:) A történetből random kiszedek néhány mondatot, párbeszédet. Remélem felkelti az érdeklődéseteket!:)
*~*
Lábaim felmondták a szolgálatot. Térdre estem, kezem az arcomba temetve. Úgy bömböltem mint egy kisgyerek, akitől elvették a játékát. A különbség az volt, hogy tőlem az életem vették el, és belekényszerítettek egy újba.
*~*
- Aztán, volt még
a gróf... valami P betűs... Peyton? Nem, nem... Price? Patrick? Igen, Patrick
gróf! Na, ő is érdekes figura volt! Ő állítólag szerencsejátékos volt, és
magával az ördöggel kockázott. Aztán járja még szóbeszéd befalazott emberekről, akiknek a hullája a mai napig is ott van valahol a kastélyban, várva, hogy
végre valaki nyugalomba helyezze a több száz éves csontokat.
*~*
- Eredetileg négyszáz szoba volt. A későbbi időkre, a tizenhatodik századra már csak háromszázhetvenet számoltak. - Hűha... - Mára viszont mindössze háromszáztízet tartunk számon. Persze, ki tudja hány van még, amit a legrégebbi ősök építettek, és csak titkos út vezet oda? - Vigyorogva csóválta meg a fejét, mintha valami nagyon mulatságos történetet mondott volna. Talán velem van a baj, hogy nem rajongok a rejtélyekért? Valahogy nem lenne jó, ha az éjszaka közepén egy vadidegent találnék a szobámba, mert valami ősrégi rejtekajtón beszökött hozzám.
*~*
A kert végében egy hatalmas fűzfa állt. Törzse átmérője és magassága is döbbenetes volt. Sosem láttam még ekkora fát ezelőtt. Az egyedüli baj az volt, hogy a fa élettelennek tűnt: a zöld levelek helyett komor, szürke ágak lógtak mindenfelé. A törzse is hasonló színű volt, pont olyan mint a száraz fa, amivel tábortüzet szoktak a fiatalok gyújtani.
*~*
- Gyorsabban! - Előre hajoltam erős nyakán, szinte egybe olvadva vele. Lépéseit megnyújtotta, olyan volt, mintha úsztuk volna a zöld gyep felett.
Teljesen magával ragadott a száguldás. Ahogy elvágtattunk a kis csoport mellett, csak egy foltot láttam a szemem sarkából.
*~*
Dübörögni kezdett a szívem, ahogy rájöttem, hogy valaki hozzáért az arcomhoz, de rajtam kívül senki sem volt a szobában. Újra körbe néztem, de minden nyugodt volt, sehol egy árva lélek. Lassan bújtam ki a takaróból, s csúsztattam ki a lábam is a jó melegből. Vacilláltam, lemerjem-e rakni a lábfejem a padlóra, mert élt bennem egy csomó kép az olyan horror filmekből, ahol az eldeformálódott kis lények mindig az ágy alatt lapulnak, és kivárják a pillanatot, amikor az ember van olyan balga,hogy rálép a parkettára. Akkor aztán rávetik magukat, és a következő kép mindig az, hogy vagy vérben tocsog az illető, vagy a helyszínelők a holttestét fotózzák.
*~*
- Eredetileg négyszáz szoba volt. A későbbi időkre, a tizenhatodik századra már csak háromszázhetvenet számoltak. - Hűha... - Mára viszont mindössze háromszáztízet tartunk számon. Persze, ki tudja hány van még, amit a legrégebbi ősök építettek, és csak titkos út vezet oda? - Vigyorogva csóválta meg a fejét, mintha valami nagyon mulatságos történetet mondott volna. Talán velem van a baj, hogy nem rajongok a rejtélyekért? Valahogy nem lenne jó, ha az éjszaka közepén egy vadidegent találnék a szobámba, mert valami ősrégi rejtekajtón beszökött hozzám.
*~*
A kert végében egy hatalmas fűzfa állt. Törzse átmérője és magassága is döbbenetes volt. Sosem láttam még ekkora fát ezelőtt. Az egyedüli baj az volt, hogy a fa élettelennek tűnt: a zöld levelek helyett komor, szürke ágak lógtak mindenfelé. A törzse is hasonló színű volt, pont olyan mint a száraz fa, amivel tábortüzet szoktak a fiatalok gyújtani.
*~*
- Gyorsabban! - Előre hajoltam erős nyakán, szinte egybe olvadva vele. Lépéseit megnyújtotta, olyan volt, mintha úsztuk volna a zöld gyep felett.
Teljesen magával ragadott a száguldás. Ahogy elvágtattunk a kis csoport mellett, csak egy foltot láttam a szemem sarkából.
*~*
Dübörögni kezdett a szívem, ahogy rájöttem, hogy valaki hozzáért az arcomhoz, de rajtam kívül senki sem volt a szobában. Újra körbe néztem, de minden nyugodt volt, sehol egy árva lélek. Lassan bújtam ki a takaróból, s csúsztattam ki a lábam is a jó melegből. Vacilláltam, lemerjem-e rakni a lábfejem a padlóra, mert élt bennem egy csomó kép az olyan horror filmekből, ahol az eldeformálódott kis lények mindig az ágy alatt lapulnak, és kivárják a pillanatot, amikor az ember van olyan balga,hogy rálép a parkettára. Akkor aztán rávetik magukat, és a következő kép mindig az, hogy vagy vérben tocsog az illető, vagy a helyszínelők a holttestét fotózzák.
Remélem sikerül felcsigáznom az érdeklődéseteket!:) Nemsokára videóelőzetes fog következni! :)
Oyasumi!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése